Alkotóművész

Aki pantomimművésznek, mozgásszínházi előadónak áll, hamar szembesül azzal a ténnyel, hogy, ha játszani szeretne, írnia és rendeznie is kell. Kezdetben, sok társamhoz hasonlóan egyfajta kényszerként éltem ezt meg, de az idő múlása, az egyre kikívánkozó gondolatok, szélesedő látókörű elméleti és gyakorlati tanulmányaim, valamint inspiráló kollégák hatására mindinkább megszerettem ezt a hivatást is. Ma már egyik fő profilommá vált a színházi alkotás, amelynek több területén is szívesen dolgozom: elsősorban író-rendezőként, mozgásrendezőként, és tanácsadóként.

Mint író-rendező, az elmúlt húsz évben tizenöt pantomimszínházi előadást készítettem. Etűdműsorokat (pl. JELENetek a múltból és a jövőből, Aki elindult…) és önálló mimodrámákat (pl. A kopasz énekesnő, Tánc az is, Egy zászló születése…) egyaránt, amelyek a kőszínházi előadásokon túl állandó meghívottjai voltak hazai és külföldi fesztiváloknak, rendezvényeknek. Szóló-, kamara- és nagy létszámú előadót foglalkoztató produkciókon egyformán szeretek dolgozni, mindegyikben más a kihívás, más az izgalmas feladat számomra.

Szeretem a nonverbális színházat; innen jövök, alkotói látásmódom gyökere ez. Teatrológiai tanulmányaim azonban a 2000-es évek elején a prózai színház felé irányították figyelmemet, s azóta előszeretettel alkalmazok szövegeket is pantomimszínházi előadásokban. Az irodalom, az írás mindig is vonzott, a verbalitást és a nonverbális eszközöket egyaránt fontosnak tartom a színházban. Nagy álmom vált valóra a SZÁSA című, Csehov nyomán írt komplex egyfelvonásos megalkotásakor, amelynek egyszerre lehettem prózai színházi írója, és mozgásszínházi alapú rendezője.

A színház számomra, műfajtól függetlenül, alkotó elemek rendszere. Kérdésekben, célkitűzésekben, mondandóban szeretek gondolkodni, és ehhez választom meg a legmegfelelőbb eszközöket. A műfaji korlátok, úgy hiszem, csak a lexikonokban érvényesek, a valóságban csupán arra jók, hogy átlépjük őket – de csak abban az esetben, ha képesek vagyunk magas szinten művelni a választott terület elemeit is.

A színházban, mint rendszerben gondolkodás meghívott mozgásrendezőként teljesedett ki igazán bennem. Ez a terület az egyik legösszetettebb, legérdekesebb szakmai kihívás számomra, mert segítője lehetek egy olyan folyamatnak, amelyben másvalaki gondolatai öltenek testet a színpadon. Meg kell értenem és éreznem, hogy milyen pillérekre épül a rendezői struktúra, s átszűrve magamon, mozgássá, gesztusrendszerré, koreográfiává kell formálnom. Mégpedig egyfelől úgy, hogy az adott – esetleg nonverbális előképzettséggel nem rendelkező – társulattal is magas színvonalon kivitelezhető legyen, másfelől pedig, hogy a pantomim, a mozgásszínház, a gesztuselmélet és az adott színház vizuális elemei egymást kiegészítő, harmonikus rendszert alkossanak. Különleges dolog egy ilyen csapatmunkában részt venni, legyen szó egész előadáson átívelő mozgásrendszerek megalkotásáról (pl. richard2nixon, SZÁSA); gesztusszínházi vagy pantomimikus mozgásbetétek, koreográfiák készítéséről (pl. Átkozott tehenek); vagy a nonverbális jelentésképzést érintő szaktanácsadásról (pl. Dunai Tamás – Kiss Mari: Szeretsz engem?!).